2018. március 18., vasárnap

Carl Rogers gondolatai, amelyek nagy hatással vannak rám



Első éves pszichológus hallgató voltam, amikor először olvastam Tringer László: A Gyógyító beszélgetés című könyvében Carl Rogers: On becoming a person című könyvéből származó lenti idézetet. Azóta sok év eltelt már, de a mai napig élénken él bennem, ahogy megdobogtatta a szívem, boldog és reményteli érzést okozva, hogy mindaz, amit én magam is tudatosan és kevésbé tudatosan éreztem saját működésemmel kapcsolatban, a számomra fontos emberekkel való kapcsolataimban és tágabb viszonylatban, az emberi természettel kapcsolatban - annak valóban van létjogosultsága. Büszkén felvállalhatom, még akkor is, ha sokan naivnak, gyermekinek titulálnak emiatt. 
A mai napig rendszeresen visszatérek ezekhez a sorokhoz, ha egy kis inspirációra, "megértésre" van szükségem, vagy ha kicsit elbizonytalanodok, „elfáradok”, megbántódok, ha csalódott vagy szomorú vagyok. Erőt, illetve megerősítést ad, ami által könnyebb lesz átgondolni mi is van most velem, hol és miben gyengültem el (már megint), miben hibáztam és hibázok újra meg újra.
Lámpásként mutatja az utat, ha összekuszálódnak a gondolataim és az érzéseim, bátrabban meg tudom engedni magamnak a negatív érzelmi állapotokat, ugyanakkor segítségemre van azok feloldásában is. Megkönnyíti az esendőség felvállalását.

Szerencsésnek érzem magam, hogy Carl Rogers, a személyközpontú pszichoterápiás irányzat megalkotójának sok éves munkássága, szakmai és személyes tapasztalatai alapján íródott sorai már jó néhány évvel ezelőtt „eljutottak hozzám”, ezért arra gondoltam, hogy a mai bejegyzésemben megosztom ezt a részt, abban a reményben, hogy más is szívesen elgondolkodik mindezekről:

"Jelentős megismeréseim felsorolását mindjárt egy tagadással kezdeném. A másokkal való kapcsolataimban arra a következtetésre jutottam, hogy hosszú távon nem segít, ha másnak mutatkozom, mint ami vagyok. Nem használ, ha nyugodtan és kedvesen viselkedem, amikor valójában mérges és kritikus vagyok. Nem jó, ha úgy teszek, mintha tudnám a megoldást, ha egyszer nem tudom. Nem használ, ha szívélyesnek látszom, amikor éppen ellenséges vagyok. Nem használ, ha magabiztosnak akarok tűnni, mikor éppen bizonytalan és rémült vagyok. Azt tapasztalom, hogy még a legnépszerűbb esetben is érvényes ez a tétel. Nem jó nekem, ha úgy csinálok, mint aki egészséges, ha egyszer betegnek érzem magam.
Másképp azt akarom mondani, hogy a többi emberrel való kapcsolatomban álarc viselése nem volt célravezető és hatásos, vagyis olyan látszat keltése, ami belül egyáltalán nem igaz. Úgy vettem észre, hogy így nem tudtam más egyénekkel konstruktív kapcsolatot kialakítani. Szeretném azt is világosan megértetni, hogy miközben úgy érzem, meggyőződtem a tétel igazságáról, mégsem sikerült kellőképpen hasznomra fordítani. Valójában azt hiszem, hogy a legtöbb hiba, ami emberi kapcsolataimban előfordul, a legtöbb eset, amikor nem tudok másokon segíteni, éppen annak tulajdonítható, hogy valamiféle védekezésből másképp viselkedem kifelé, mint ahogy belül érzek.
Egy második felismerés talán a következő lehetne - úgy hiszem, hogy hatékonyabb vagyok, ha el tudom fogadni saját magam, és képes vagyok önmagamat adni. Úgy érzem, az évek során megtanultam jobban odafigyelni saját magamra. Vagyis jobban tudom, mint azelőtt, mit érzek egy adott pillanatban - képes vagyok tudatosítani, hogy igenis haragszom, hogy igenis elutasító vagyok valakivel szemben, vagy meleg érzések és szeretet tölt el valaki iránt, vagy unott és közömbös számomra, ami történik; vagy nagyon szeretném megérteni ezt az embert, vagy riaszt és félek a hozzá fűződő kapcsolattól. Ezek a különféle viszonyulások olyan érzések, amelyekre oda tudok figyelni saját magamban. Úgy is fogalmazhatnék, hogy azt érzem, sikerül azzá lennem, ami vagyok. Könnyebb elfogadni magamat, mint nyilvánvalóan tökéletlen egyént, aki nem tud mindig úgy viselkedni, ahogyan szeretne.
... Egy másik igen fontos felismeréshez tanácsadói munkám során jutottam el. Ez röviden így szólt:Nagyon gyümölcsöző számomra, ha el tudok fogadni egy másik személyt. Rájöttem, hogy egy másik embert és érzéseit elfogadni semmivel sem könnyebb, mint megérteni. Megengedhetem-e, igazán egy másik embernek, hogy ellenséges legyen velem? Elfogadhatom-e haragját, mint személyiségének valós és érvényes részét? Elfogadhatom-e őt, amikor az életét és az élet problémáit annyira másként látja, mint én? Elfogadhatom-e, amikor jó érzéssel viszonyul hozzám: csodál és rám akar hasonlítani? Mindez benne van az elfogadásban és ez nem megy könnyen. Azt hiszem, mai kultúránkban egyre gyakoribb mindnyájunkban az a séma, hogy így gondolkozzunk: "Mindenki másnak azt kell érezni, gondolni és hinni, amit én..." Nagyon nehezen engedjük meg gyermekeinknek vagy szüleinknek vagy házastársunknak, hogy bizonyos dolgokról, problémákról tőlünk eltérő állásponton legyenek. Nem tudjuk megengedni tanítványainknak, betegeinknek, hogy mások legyenek, mint mi, vagy hogy tapasztalataikat a maguk módján hasznosítsák. Országok viszonylatában nem vagyunk képesek megengedni egy másik nemzetnek, hogy másképpen gondolkozzék és érezzen, mint mi. Pedig úgy találom, hogy az élet egyik legértékesebb lehetősége ez - az egyének elkülönülése, minden egyén joga, hogy saját tapasztalatait a maga módján hasznosítsa és a maga értelmét találja meg bennük. Minden ember egy magában álló sziget, a szó valódi értelmében, és csak akkor emelhet hidakat más szigetek felé, ha akar és tud is mindenekelőtt önmaga lenni. ezért úgy látom, hogyha el tudok fogadni egy másik embert, ami azt jelenti, hogy elfogadom az érzéseit, viselkedéseit, meggyőződését, ami mind személyiségének valós és eleven része, akkor segítek neki abban, hogy személlyé váljon: s ebben óriási értéket látok.
...Egy nagyon fontos felismerés talán alapja lehet mindannak, mit eddig mondtam. Ennek tanulságát az a több, mint 25 év érlelte meg bennem, amelyek során megpróbáltam segíteni bajbajutott embereknek. Ez nagyjából a következő. Rájöttem, hogy az emberek beállítottsága alapvetően pozitív. Ezt a megállapítást érvényesnek tartom a terápia során létrejött legmélyebb kapcsolatokban, még olyan egyéneknél is, akiknek különösen nehéz problémái vannak, akik nagyon antiszociálisan viselkednek, kik látszólag abnormális érzelmeket produkálnak. Ha képes vagyok érzékenyen fordulni érzéseik felé, el tudom őket fogadni mint öntörvényű egyéneket, akkor rájövök, hogy mind hajlamosak bizonyos irányba fordulni. S hogy melyik irány az, ami felé fordulnak? A legközkeletűbb kifejezések, amelyekkel ezt az irányt érzékeltetni tudom, azt hiszem olyanok, mint pozitív, konstruktív növekedés, önmegvalósítás,  rés a szocializáció irányába. Egyre inkább azt érzem, hogy minél jobban megértenek s elfogadnak egy embert, annál valószínűbb, hogy elhagyja a hibás magatartási sémákat, amelyekkel az élet felé ment, és annál inkább fordul az előremutató irányba.
Nem szeretném, ha ebben a kérdésben félreértenének. Nincsenek naiv elképzeléseim az emberi természetről. nagyon jól tudom, hogy az emberek hihetetlenül kegyetlen, borzalmas, destruktív, éretlen, regresszív, antiszociális, bántó magatartásra képesek, védekezésből és belső félelemből. Ugyanakkor tapasztalataim legelevenebb és legvidámabb élményei közé tartoznak azok, amikor ilyen egyénekkel kerülök kapcsolatba és közben felfedezem azt az erőteljes pozitív viszonyulási hajlandóságot, ami az ő és mindannyiunk legmélyebb rétegeiben él (Rogers,1961)."

2017. december 11., hétfő

Hangolódás az ünnepekre és egymásra



A karácsony és az új év közeledtével mindannyian szeretnénk adni, kívánni, szépen ünnepelni, szeretni és persze örülni is a kapott ajándékoknak, jó kívánságoknak és egymásnak. Az ünnepek előtti időszak mégis sokszor kaotikus. Tele lehet aggodalommal, kapkodással, fáradtsággal, frusztrációval. A mindennapi teendők mellett meg kellene tervezni az ünnepi menüt, be kell szerezni az ajándékokat, amelyek nagy részéről még fogalmunk sincs, hogy mi is legyen. Az áruházakban tömeg, a pénztárak előtt hosszú sorban állás, az utakon dugó… Az egyre fokozódó türelmetlenség mellett nem könnyű a szeretet ünnepére és a boldogabb új esztendőre hangolni magunkat. 

Mindezek ellenére mégis nagyobb hajlandóság lehet bennünk arra, hogy ne csak a saját ügyes-bajos dolgainkkal foglalkozzunk, hanem képesek legyünk egymásra is figyelni. 

Kutakodhatunk kicsit az emlékeinkben és gondolkodhatunk arról, vajon mire vágyhatnak a szeretteink, mivel tudnánk örömet okozni nekik. Felidézhetünk közös élményeket, beszélgetéseket, ezáltal könnyebben átgondolhatjuk, hogy melyek azok a dolgok, amelyek mostanában fontosak a számukra, mivel tehetnénk személyre szólóbbá az ajándékukat vagy az ünnepi jókívánságainkat. Eközben észrevehetjük saját magunkban is azt a sokféle jóleső érzést (pl.: melegséget, szeretet, tiszteletet, …) amelyeket a számunkra fontos személyekről való gondolkodás közben érzünk. 

Napjainkban sokat lehet olvasni, hallani arról, hogy testi és lelki egészségünk, jóllétünk érdekében próbáljunk a jelenben maradni, tudatosan éljük meg az „itt” és „most” pillanatait, történéseit. Legyünk valóban ott, ahol éppen vagyunk, valóban lássuk és halljuk meg a társunkat, akivel éppen beszélgetünk. Az ünnepi időszak sok jó lehetőséget ad mindezekre és csak rajtunk múlik, hogy később a hétköznapok során is egyre többször képesek legyünk a valódi jelenlétre.



A személyes életünkben és kapcsolatainkban az „itt” és a „most” minél teljesebb és örömtelibb megéléséhez, a kitűzött célokhoz, a szükséges változásokhoz Antoine de Saint-Exupéry: Fohász című művével szeretnék erőt adni, valamint sok szépet és jót kívánni az ünnepekre és az új évre  egyaránt: 

„Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz. Taníts meg a kis lépések művészetére! Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és tapasztalatokat! 
Segíts engem a helyes időbeosztásban! Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem a váratlan örömöket és magaslatokat! 
Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie! Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek,kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk! 
Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához! Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások mondják meg nekünk. Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit. Kérlek, segíts, hogy tudjak várni! Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra. 
Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk! Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és a megfelelő helyen – szavakkal vagy szavak nélkül – egy kis jóságot közvetíthessek!
Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől! Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van! 
Taníts meg a kis lépések művészetére!”