Családi kapcsolatok – szülő-gyermek viszony

A szülő-gyermek viszony témája gyakorlatilag kimeríthetetlen, és szinte mindenkinek elég határozott véleménye van arról, hogy hogyan képzeli el az ideális szülő-gyermek kapcsolatot. A vélemények azonban gyakran elég távol esnek a valóságtól. A valóság ugyanis tele van meglepetéssel, váratlan fordulatokkal, amik időről-időre próbára teszik a szülőket és gyerekeket egyaránt. Személyiségünk folyamatos fejlődése, az egymás után következő életszakaszok, és az egyes életszakaszokra jellemző nehézségek, kihívások is azt eredményezik, hogy a szüleinkhez és a gyerekeinkhez fűződő kapcsolatunknak is folyton változnia, alakulnia kell. 

Amikor erről a témáról gondolkodok, és arra keresem a választ, hogy mi az, ami minden életszakaszban közös szükséglet, amire mindig állandó igény van, amire szülőként és gyermekként egyaránt egész életünkben vágyunk és mi is szeretnénk megadni, mindig arra jutok, hogy a szereteten kívül, a figyelem, a bizalom és a biztonság az, amire mindenkinek szüksége van. 

Ideális esetben a szeretet „jön magától”, szeretjük a szüleinket és szeretjük a gyerekeinket. Az más kérdés, hogy ki milyen formában és mértékben tudja a szeretetét kifejezni és mennyire fogékony a felé irányuló szeretetre. Sajnos előfordulhat az is, hogy a szülő-gyermek kapcsolatot valamilyen ok miatt nem hatja át a szeretet, és ez bizony súlyos következményekkel járhat a személyiség fejlődésére és a testi fejlődésre egyaránt.

A szereteten kívül a figyelem is nagyon fontos tényezője a szülő-gyermek kapcsolatnak, mert ha folyamatosan kellő figyelemmel fordulunk gyermekeink felé, akkor tudunk a legjobban vigyázni rájuk, akkor tudjuk a lehető legpontosabban felmérni, hogy érzik magukat, hogy vannak, mire van szükségük, igényük. A figyelem azonban nemcsak abból áll, hogy látjuk amit csinál, vagy halljuk amit mond. Fontos azt is észrevenni, hogyan csinálja, hogyan mondja.

A szóbeli közlésen túl, nagy szerepe van tehát a metakommunikációs jelzéseknek is (pl.: tekintet, mimika, hangszín, hanglejtés, testtartás, a beszélgetésben részt vevők közti távolság szabályozása). 

A metakommunikáció közlés a közlésről, valamint jelzést ad a kommunikációban részt vevő felek viszonyáról is. A metakommunikációs jeleket azonban csak úgy tudjuk észrevenni és helyesen értékelni, ha tényleg odafigyelünk a hozzánk beszélőre. Ez viszont nem megy mindig jól, hiszen sokféle külső és belső ingernek vagyunk egyszerre kitéve, nem mindig vagyunk képesek kellő mértékben ráhangolódni a beszélgető társunkra, esetleg nem is vagyunk eléggé fogékonyak a metakommunikációs jelzésekre. Én például csak a pszichológiai tanulmányaim során kezdtem tudatosabban figyelni a saját és a beszélgetőtársaim metakommunikációjára. Előtte sokkal inkább csak a kimondott vagy írásba foglalt szavakra hagyatkoztam, és bizony nagy élmény volt, amikor kezdtem észrevenni a szavak mögött húzódó egyéb – néha szinte szögesen ellentétes – tartalmakat is. Olyan volt, mintha kinyílt volna egy harmadik szemem is. Kezdetben időnként zavarba ejtőnek is éreztem, mert nem nagyon tudtam, hogyan kezeljem az olykor ellentétesnek látszó szóbeli és egyéb metakommunikációs jelzéseket. Szerencsére azonban ez is jól tanulható. Nem mindig az a lényeg, hogy eldöntsük mi is az igazi tartalom, mit akar és mit nem akar közölni velünk a beszélgető társunk, hanem sokkal inkább azon van a hangsúly, hogy a kommunikációs jelzések minél szélesebb körű érzékelésével jóval több információhoz juthatunk a beszélgető társunkról, mintha csak az általa kimondott szavak tartalmára figyelünk.

Visszatérve a szülő-gyermek kapcsolathoz, biztos mindenki egyetért azzal, hogy nagyon felemelő érzés elmélyülni gyermekünk tekintetében, figyelni a mimikáját, felfedezni az érzelmeit tükröző jelzéseket, elolvadni a mosolyától. 

Figyelem kell ahhoz is, hogy a kezdetben szívesen csacsogó, minden iránt érdeklődő kisgyermekünk beszélgetős kedvét a későbbiek során is fenntartsuk. A hétköznapok során ne szűküljön le a kommunikáció néhány sablonos: „-Mi újság az iskolában?” „-Semmi különös.” típusú egy-két mondatos „beszélgetésre”. Mindig legyen bennünk érdeklődés gyermekünk mindennapjainak történései iránt, figyeljünk az érzelmeire, próbáljuk követni milyen témák foglalkoztatják és ezekre rácsatlakozva sokkal könnyebb lesz vele valódi beszélgetést folytatni. Figyelem kell ahhoz is, hogy kellő időben észrevegyük, ha például a saját kis világában jól ellévő kamasz gyermekünk valami fontosat akar mondani, vagy kérdezni. Dr. Zacher Gábor azt mondja erről a helyzetről, hogy olyan, mint a sürgős szükség, azonnal a gyermekünk rendelkezésére kell állni, mert könnyen előfordulhat, hogy néhány sikertelen próbálkozás után nekünk nem tetsző módon fogja majd rendezni a problémáját.

Ez pedig már át is vezet minket a bizalom és biztonság területére, hiszen gyermekünkben úgy építhetjük ki a bizalmat, ha azt tapasztalja már újszülött korától, hogy szülei mindig a rendelkezésére állnak, amikor csak szükségét érzi. Az újszülött még a nap 24 órájában szükségét érzi a fizikai közelségnek, szükségleteit teljes egészében a szülei, gondozói elégítik ki. Ha ezt maradéktalanul megteszik és szeretettel teli gyöngédséggel gondozzák a kisbabát, máris megalapozták benne a bizalmat, teljes mértékben kielégítik a biztonság iránti szükségletét.

A későbbiekben a kisgyermek önállósodásával csökken a fizikai közelség iránti igénye, de a bizalomra és a biztonságra egész élete során szükség lesz, amit továbbra is úgy biztosíthatunk a számára, hogy mindig nagyon figyelünk rá, az igényeire és az önállóságát támogatva, erősítve, ameddig csak tudunk, ott leszünk neki biztonságos háttérként, ahol szeretetre, megértésre, szükség esetén bátorításra vagy akár vigaszra talál.