A személyiség fejlődése – krízisek – konfliktusok

A személyiség fogalmát, fejlődését a különböző pszichológiai irányzatok más-más szemszögből közelítik meg, amelyek között azonban átfedések is vannak.

Erik Erikson nevéhez fűződik az élethosszig tartó személyiségfejlődést bemutató pszichoszociális elmélet, amely szerint a személyiség fejlődése nem zárul le a felnőtt kor elérésével, hanem egy teljes életen át tartó folyamatról van szó. E folyamat több szakaszra bontható, amelyek egymásra épülnek. Mindegyik szakasz a maga konfliktusával, krízis helyzetével fontos tényezője a személyiség alakulásának, hiszen egyszerre hordozza magában az adott életszakaszra jellemző sérülékenységet és a pszichés fejlődés minőségi növekedésének lehetőségét is. 

A csecsemőkorra az emberi élet egyik legalapvetőbb krízise, a bizalom és a bizalmatlanság konfliktusa jellemző. Ebben a korban a babák még teljes mértékben kiszolgáltatottak, szükségleteik kielégítése az őket gondozó személyektől függ. Szeretetteljes, odafigyelő gondoskodással alapozhatjuk meg a mindennapi életvitelünk során elengedhetetlenül szükséges bizalmat, biztonságérzetet, valamint a reményre és az optimizmusra való képességet egyaránt. Ezzel szemben az elutasító, kiszámíthatatlan bánásmód, a gondozó személyek érzelmi elzárkózása a bizalmatlanság és a szorongás állandósulásához vezethetnek. 

2-3 éves korban az önirányítás, függetlenség (autonómia) áll szemben a szégyennel és a kétellyel. Ebben az időszakban ugyanis ugrásszerűen fejlődik a gyermekek akaratlagos szabályozása. Megtanulnak kontrollt gyakorolni saját testük (szobatisztaság kialakulása) és cselekvéseik felett. Az erőfeszítéseiket, akaratukat, önálló tetteiket kísérő kudarcok azonban a kétség és szégyen érzetét keltik bennük, különösen, ha kigúnyolják, megszégyenítik őket. A túl merev, korlátozó szülői attitűd sem kedvez a gyermek önállósodásának, a kompetencia érzés kialakulásának. Ha azonban a gyermek megfelelő teret kap az önálló cselekvésre, sikereit elismerik, az akaratereje is egészséges irányban fejlődhet tovább.

A 3-6 éves kor közötti időszakra a kezdeményezés és a bűntudat konfliktusa a legjellemzőbb. A gyermek egyre ügyesebbé válik, minden érdekli, kíváncsisága határtalan. Szeretne minél több tudást és tapasztalatot szerezni, és főként szeretne ő maga is hatást gyakorolni a környezetére. Éppen ezért élénk kezdeményező képességgel rendelkezik, amellyel néha túl is lő a célon. Idegesítheti a körülötte lévő felnőtteket, rosszabb esetben sérülést, kárt is okozhat. Kisebb-nagyobb „egyéni akcióinak” gyakran büntetés és bűntudat lesz a következménye. A szülőknek nem kevés fejtörést okoz a gyermekük önállósodásának, sikereinek elismerése mellett a megfelelő határok és korlátok kialakítása, fenntartása. De ha ez sikerül, a gyermekük jó eséllyel válhat kezdeményező, érdeklődő, önálló munkavégzésre képes, sikereinek örülni tudó, kreatív személyiséggé.

A kisiskolás (6-11 éves) korban a teljesítmény és a kisebbrendűség közötti konfliktus a meghatározó. Az iskoláskorú gyerekek számos követelménnyel kerülnek szembe. Teljesítményük alapján minősítik őket, elvárás velük szemben, hogy jól tanuljanak és jól viselkedjenek. Ha tartósan túl magasnak, nehezen teljesíthetőnek érzik a rájuk háruló követelményeket, kevés elismerésben, dicséretben van részük, az a kisebbrendűségi érzés kialakulásához és állandó szorongáshoz vezethet.

A serdülőkor egyik fő jellemzője az identitás kialakulása. Főként arra keresik a választ: „Ki vagyok én?” Megtapasztalják, hogy az énképüknek sok összetevője van, amelyek olykor nem is egyeztethetők teljes mértékben össze. Minél nagyobbnak érzik ezt az össze nem illést, annál nagyobb lehet a belső káosz (szerepkonfúzió). Az identitás keresés során a serdülők felfedezik saját értékeiket, ismerkednek a társadalmi szerepekkel, próbálják megtalálni helyüket a világban, fejlődik az értékrendjük.

20-40 éves kor között jellemzően az intimitás-izoláció konfliktusa zajlik. Fiatal felnőtt korban megjelenik az intim kapcsolatok, a családalapítás iránti igény. Kialakítjuk személyes életterünket, baráti kapcsolatainkat már nem váltogatjuk túl sűrűn. A párkapcsolatok révén új családi kötelékekbe illeszkedünk. Bensőséges érzelmi kapcsolatok hiányában azonban elszigeteltnek, magányosnak érezhetjük magunkat. Az érzelmi izoláció gyakran önmagát fenntartó állapottá válhat, mivel az intimitás megéléséhez szükséges nyitottság gyakorlására, a kitárulkozásra, mások megnyílásának segítésére, kitárulkozásának befogadására egyre kevesebb tér marad a magányos ember életében.

A 40-60 éves kor közötti időszak - a személyiségfejlődés szempontjából - az alkotás és a stagnálás két pólusával jellemezhető. Az alkotásvágyunk beteljesülhet a gyermekeink felnevelésével, termékeny munkával, hobbival. Fizikai és szellemi síkon egyaránt megélhetjük pozitív hatásait. Ha viszont szükségét látjuk, még képesnek érezhetjük magunkat nagyobb horderejű változtatásokra is.  Az aktivitás, a tevékeny, felelősségteljes és tudatos életvitel ellenpólusaként viszont a stagnálás, a megrekedtség, a tespedtség állapota válhat dominánssá.

Az időskort az énintegritás megélése és a kétségbeesés állapota közötti konfliktus hatja át. Életünk utolsó szakaszában felmerül az igény a számvetésre. Visszatekintünk a főbb állomásokra, értékeljük döntéseinket, sikereinket, kudarcainkat. Az énintegritás megélése azt jelenti, hogy alapjában véve elégedettek vagyunk az életünkkel, az elért eredményeinkkel, választásainkkal, tetteinkkel. Ennek ellenpólusaként a kétségbeesés, akkor jelentkezik, ha életünket értelmetlennek tartjuk, jelentősebb döntéseinket megbántuk, úgy érezzük az életünket elvesztegettük. 

Ha ez az áttekintés az integritás érzését hozza el, az egyén megtapasztalhatja azt a fajta énminőséget, amely a lényegében a bölcsességet jelenti, és amely hozzásegíti ahhoz, hogy élete hátralévő részét nyugodt megelégedettséggel élje.

A fenti konfliktusokon általában úgy jutunk át, hogy bizonyos mértékig megtapasztaljuk mindkét végletet, majd ideális esetben a pozitív pólus felé tendálva egy dinamikus egyensúlyi állapotba jutunk. A közben megszerzett tapasztalataink, élményeink pedig segítenek abban, hogy a soron következő életszakaszok kihívásait is sikeresen teljesíteni tudjuk.

Az életszakaszokhoz társuló normatív krízisek tehát a lelki működésünk fontos mozgatói, amelyeket ismerve, megértve és elfogadva talán könnyedebben tudunk megélni és hatékonyabban tudjuk a számunkra fontos személyeket is segíteni, támogatni.