Betekintés a magas vérnyomás pszichoszomatikus vonatkozásaiba és egy kis biztatás önismeretünk mélyítésére

A pszichoszomatikáról általánosságban írt bejegyzésem után, most egy nagyon gyakori – klasszikusan a pszichoszomatikus betegségek közé sorolt – állapot, a magas vérnyomás (hypertonia) kialakulásában szerepet játszó pszichés folyamatokról szeretnék írni néhány sort.

A vérnyomásunk az élettani folyamatainkból adódóan folyamatosan változik. Magas vérnyomásról beszélünk abban az esetben, ha értéke eléri, illetve meghaladja a 140/90 Hgmm-t. A hypertonia a felnőtt lakosság körében sajnos elég gyakori, veszélyessége főként abban áll, hogy jelentősen megnöveli a szív- és érrendszeri betegségek kockázatát. Kialakulását befolyásolja az életkor, a nem, a testsúly, genetikai és földrajzi tényezők, iskolai végzettség, pszichés és szociális körülmények, valamint társulhat más betegségekhez is (pl.: cukorbetegség, vesebetegség, hormonális rendszer betegségei). Ha a magas vérnyomás hátterében valamilyen kóros folyamat vagy betegség áll fenn, akkor szekunder hypertoniáról, ha pedig ilyen okot nem találnak, akkor primer vagy esszenciális hypertoniáról van szó. Gyakori, hogy a magas vérnyomásos egyénnek nincsenek tünetei, csupán egy általános vizsgálat (pl.: szűrővizsgálat, alkalmassági vizsgálat) során merül fel a betegség gyanúja. Amennyiben a kórkép tüneteket is okoz, az már gyakran a magas vérnyomás okozta szervi károsodás jelei lehetnek.

A magas vérnyomás kialakulását segítő pszichés tényezőket az egyetemi tanulmányaim során a személyiség lélektan műhelymunkámhoz összegyűjtött szakirodalom alapján szeretném bemutatni.

A hypertonia hátterében álló lelki folyamatok között az eddigi kutatási eredmények szerint a krónikusan gátolt agressziónak van igen jelentős szerepe. A pszichoanalitikus irányultságú kutatók az agresszív viselkedés eredetét a kisgyermekkor időszakára teszik, és elsősorban a szigorú, autoriter apával szemben fellépő reakcióként határozzák meg. A gyermekkori dinamikai sajátosságok áttevődnek a felnőttkorra is. A társadalmi normák alapján azonban felnőttkorban sincs lehetőség a kényszerítő vagy fegyelmező helyzetekben kiprovokálódott agresszív érzelmek kifejezésére, ezért a gyermekkorban kialakult és tartóssá vált lelki állapot (egyfajta belső feszültség) felnőttkori megjelenési formája – a kezdetben csak időnként jelentkező, később viszont állandósuló – vérnyomás-emelkedés lehet. E pszichodinamika kifejlődéséhez egy szigorú és merev „felettes énre” van szükség, amely az erkölcsi normák fokozott betartására irányuló belső késztetésként van jelen a felnőtt egyénnél. (Császár, 1989). Franz Alexander (1985) szerint a magas vérnyomás betegség esetében a pszichodinamika középpontjában az a harc áll, amit a betegek a fel-feltörő ellenséges érzéseikkel szemben vívnak. Ez abban nyilvánul meg, hogy szigorú kontroll alatt tartják érzelmeiket, mivel félnek attól, hogy elvesztik bizonyos, számukra fontos személyek rokonszenvét. Gyakori jelenség, hogy gyermekkorukban agresszívek, dührohamokra hajlamosak voltak, de megtanulták ellenséges indulataikat kontrollálni, azért, hogy ne veszítsék el szüleik jóindulatát, ez által felnőtt korukra túlságosan is alkalmazkodóvá váltak. A konfliktuskerülő magatartásuk mellett ugyanakkor nagyfokú bizonyítási kényszer, fokozott teljesítménykészség is jellemezheti őket, amely tovább növelheti a meglévő belső feszültséget. A kutatások eredményei bebizonyították, hogy az elfojtott düh és harag emelkedett vegetatív (érrendszeri) feszültséget eredményez. (Hoffmann és Hochapfel, 2000).

Érdekesség, hogy a tartós vérnyomás emelkedés egyfajta tanult válaszként is kialakulhat. Ennek hátterében az áll, hogy az élettani folyamatok során a nyaki verőérben (carotisban) lévő nyomást érzékelő speciális idegsejt csoportok (baroreceptorok) ingerlése csökkenti a központi (centrális) fájdalomérzékenységet, a helyzetek negatív minősítését és a szorongást, ezáltal bizonyos esetekben elősegítheti például a nyugodtabb alvást is. A Bali-szigeteken például népi gyógymódként alkalmazzák egyes alvászavarok esetén a baroreceptor-masszázst. A megemelkedett vérnyomás tehát bizonyos esetekben viselkedést megerősítő hatású lehet, amely olykor azt is eredményezheti, hogy a magas vérnyomásos beteg nem mindig kellően motivált a terápiás folyamatban. (Buda és Kopp, 2001).

E rövid bemutató természetesen korántsem teljes körű, és azt sem állíthatjuk, hogy minden magas vérnyomásos betegnél fellelhetők, beazonosíthatók a fenti pszichés tényezők, de talán ráirányíthatja a figyelmet olyan belső folyamatokra, amelyek sokunkban jelen vannak, azonban kevésbé tudatosak. Mindenképpen előremutató és hasznos lehet, ha van bennünk szándék arra vonatkozóan, hogy minél többet megtudjunk a bennünk zajló testi-lelki folyamatok összefüggéseiről és hatásairól, hiszen a szélesebb ismeretek, szélesebb lehetőséget adnak a megelőzésre és a gyógyulásra egyaránt.

Első lépésként érdemes visszatekintenünk a gyermekkorunkra, és átgondolhatjuk, hogy szüleink, nevelőink milyen mintát mutattak nekünk. Hogyan kezelték saját és mások indulatait, fel lehetett-e vállalni az érzelmeinket vagy hasznosabb volt, ha nem mutattuk ki azokat? A számunkra fontos felnőttek milyen elvárással voltak felénk a teljesítmény terén? Mikor kaptuk meg a vágyott figyelmet, elismerést, vagy megkaptuk-e egyáltalán? Kíváncsiak voltak-e a véleményünkre, elmondhattuk-e bátran, hogy mit szeretnénk, mi esne jól nekünk?

Ha idáig eljutunk, már jár az alapos dicséret saját magunknak, hiszen ez gyakran elég nehéz feladat. Előfordulhat, hogy fájdalmas emlékek törnek ránk, és olyan felismerésekhez is eljuthatunk, amelyeknek nem nagyon örülünk. De mindezt önmagunkért, a fejlődésünk érdekében, ezen keresztül pedig a társas kapcsolataink javítása és a szeretteink érdekében is tesszük. Ahhoz, hogy hosszú távon tudjunk számunkra kedvező módon változtatni az életvitelünkön, szemléletmódunkon, először tisztában kell lennünk azzal, hogy honnan indulunk, mivel érdemes majd foglalkoznunk.

A gyermekkorunk átgondolását követően érdemes arról is gondolkodnunk, hogy mindezek hogyan nyilvánulnak meg a jelenlegi életünkben? Mi az, amit mi is alkalmazunk a családi, baráti, munkahelyi kapcsolatainkban? Fel tudjuk-e vállalni saját magunk és a számunkra fontos személyek előtt az érzelmi állapotainkat? Hogyan kezeljük a konfliktusainkat, indulatainkat? Foglalkozunk-e azzal, hogy mi mit szeretnénk? Tudjuk-e képviselni az érdekeinket? Kiknek és miért akarunk minden áron megfelelni?

Ha sikerül beazonosítanunk néhány olyan folyamatot, amivel nem vagyunk elégedettek, legyünk bátrak és kis lépésekben próbáljunk változtatni rajtuk. Közben figyeljünk magunkra, hogy milyen érzés ez nekünk és mit eredményez a társas kapcsolatainkban? Ez szintén elég nehéz és időigényes folyamat. Lehetnek benne elakadások és akár visszaesések is. Ezek azonban szinte törvényszerűek, semmiképpen ne keseredjünk el miattuk. Legyünk büszkék önmagunkra, hogy egy izgalmas felfedező útra indultunk, hogy elszántuk magunkat egy mélyebb önismeretre, hogy hajlandóak vagyunk tenni saját magunkért is valami fontosat. Sokat segít, ha tudunk mindezekről beszélgetni olyan személyekkel, akikben megbízunk, akik őszinte elfogadással tudnak támogatni minket. Előfordulhat, hogy nem elegendő bizonyos összefüggések megértése, hanem szükségessé válhat mélyebb, elfojtott sérelmek feldolgozása is. Ezért arra biztatok mindenkit, hogy ha szükségét érzi, bátran vegye igénybe pszichológus szakember segítségét akár a kezdeti lépésektől fogva, hiszen így még jobban bízhat a munkája eredményességében.

Mindehhez nagyon sok sikert és kitartást kívánok mindenkinek!

Felhasznált szakirodalom:

Buda B., Kopp M. (szerk.) (2001): Magatartástudományok. Medicina Könyvkiadó, Budapest.

Császár Gy. (1989): Pszichoszomatika a gyakorlatban. Pszichoteam, Budapest.

Hoffmann S. O. és Hochapfel G. (2000): Neurózis elmélet, pszichoterápia és pszichoszomatikus medicina, Medicina Könyvkiadó Zrt.