Mindig más a hibás... a lélek is táncolhat....

Egyik korábbi bejegyzésemben írtam arról, hogy a testi-lelki egészségünk alakulását illetően, ma már eléggé elterjedt és elfogadott az a nézet, miszerint bizonyos értelemben felelősek vagyunk saját állapotunkért, azonban ez nem vezethet felesleges bűntudat keltéséhez, saját magunk eltúlzott hibáztatásához. Most azonban a felelősségvállalás ugyancsak szélsőségesnek mondható ellenpólusáról szeretnék írni kicsit, arról a működésmódról, amelyben minden velünk történt rossz dologért mást hibáztatunk: a társunkat, a környezetünket, a munkahelyünket, stb…

Eric Berne Emberi játszmák című művében az „Ennek is te vagy az oka” elnevezésű játszmáról azt írja, hogy klasszikus formájában ez egy házassági játszma, de szülők és gyermekek között és akár a munkahelyen is előfordulhat. Fő célja az önigazolás, és legszembetűnőbb „haszna” a felelősség elkerülése és a saját ártatlanságunk alátámasztása. Fontos azonban tudni, hogy ha folyamatosan elkerüljük a saját életünk irányításához szükséges döntés helyzeteket, ha folyton más kezébe adjuk a kontrollt, könnyen eljuthatunk ahhoz az állapothoz, amelyben passzív szemlélői leszünk saját életünknek, mások hibáztatása folytán pedig egyre több keserűségben lesz részünk. Kiszolgáltatottnak és tehetetlennek érezhetjük magunkat. A kiszolgáltatottság és a tehetetlenség érzéséből adódó félelem, szorongás pedig a rossz pszichés állapoton túl, bizonyítottan szerepet játszhat egyes betegségek kialakulásában is. 

Kopp Mária több tanulmányában is kifejtette, hogy ha az egyén tartósan nem képes a helyzete feletti aktív kontroll kifejtésére, akkor akár a tanult tehetetlenség állapotába is kerülhet, ami jelentős veszélyeztető tényező az egészségre nézve. A kontrollvesztés élettani következményeként  felbomolhat a kardio-respiratorikus (keringést és légzést biztosító) anyagcsere rendszer egyensúlya. A tanult tehetetlenség ugyanis pszichológiai stresszhelyzetet jelent, amelyben fokozódik a szimpatikus idegrendszer aktivitása, nő a szöveti átáramlás, ami nagyobb mértékű energiafelhasználást tenne lehetővé, azonban a tehetetlenség állapotában nincs tényleges, aktív cselekvés, nem következik be izommunka. A szimpatikus idegrendszer fokozottabb működése révén a zsírszövetekből felszabaduló szabad zsírsavak nem használódnak fel aktív cselekvés energiaforrásaként, ezért a felesleges zsírsavak trigliceriddé, majd például a szív és keringési rendszer betegségeinek kialakulásában nagy szerepet játszó lipoproteinekké alakulnak. /A lipoproteinek egyéb rizikó tényezőkkel együtt hatva (pl.: magas vérnyomás, mozgásszegény életmód, dohányzás, fertőző ágensek, immunkomplexek) károsítják az erek falának belső rétegét, a sérült területeken gyulladásos valamint immunológiai folyamatok aktiválódnak, aminek eredményeként kialakul az érelmeszesedés./ 

A felelősségvállalás témakörére azonban sokkal tágabb, illetve más szemszögből is ránézhetünk: Korábban az Alkotmányunk és a most hatályban lévő Alaptörvényünk is egyértelműen rögzíti az alapvető emberi jogok között az emberi méltósághoz való jogot, amelyből – többek között – az egyén önrendelkezési joga és az egészségügyről szóló törvényünkben szereplő egészségügyi önrendelkezésről szóló betegjog is származtatható.  Ugyanakkor az Alaptörvényünk O) cikke arról is rendelkezik, hogy: „Mindenki felelős önmagáért, (…)”

Az önrendelkezés lehetősége és a felelősségvállalás önmagunkért, a tetteinkért, vagy az esetleges mulasztásainkért tehát alapvető jogunk és kötelességünk is.

Legyünk tehát büszkék arra, ha saját elhatározásból megteszünk valamit céljaink eléréséért, az egészségünkért, gyakoroljuk az önrendelkezéshez való jogunkat, éljünk méltóságteljesen. Vállaljuk bátran a felelősséget önmagunkért és élvezzük, hogy aktívan, a saját életünk feletti kontrollt a lehetséges mértékig megtartva is élhetünk. Ne féljünk túlságosan az esetleges rossz döntéseink következményeitől, a kudarcoktól, mivel azok szükségszerű elemei az életünknek, hiszen nélkülük a sikereink is értelmezhetetlenek lennének. Tekinthetünk úgyis rájuk, hogy utat mutatnak, terelgetnek minket. Arról adnak jelzést, hogy valami „itt” és „most” nem úgy sikerült, ahogy elterveztük. Lehet, hogy még gyakorolnunk kell, lehet, hogy más módszert kell választanunk. Az is előfordul sokszor, hogy el kell fogadnunk bizonyos helyzeteket, állapotokat, mert már biztosan minden tőlünk telhetőt megtettünk, de mégsem jártunk eredménnyel. Természetesen mindent nem érhetünk el, nem változtathatunk meg. Az elfogadás azonban nem egyenlő a megalkuvással, sem a tehetetlenséggel. Az elfogadás folyamata szintén lehet a lelki fejlődésnek egy nagyon is előremutató, lehetséges módja, útja.

Végül gyermekeim elkötelezett rajongását látva a tánc, a balett és a ritmikus gimnasztika iránt egy hasonlattal szeretnék élni: A legügyesebb táncosoknak és sportolóknak is gyakran vannak kisebb-nagyobb sérüléseik egy-egy rossz mozdulatból, vagy éppen a hosszú, megterhelő gyakorlásból adódóan. És mégis – a sérülésekkel járó fájdalmaik ellenére is – élvezik a táncot, a mozgást és nagy örömüket lelik a fejlődésükben. A lélek is lehet táncos, engedjük hát bátran táncolni, hiszen a lélek is képes rá, hogy az átélt kudarcok és a fájdalmak ellenére is örömét lelje a fejlődésben.