Örökzöld téma: a nem-et mondás

A kisgyermekek általában az első szavak között tanulják meg a NEM szó kimondását és jelentését, majd előszeretettel használják is, miközben határaikat tanulgatják. Általában még a serdülő kor idején sem okoz túl nagy problémát nem-et mondani arra, amihez nincs kedve a kamasznak. A felnőtté válás során azonban gyakori jelenséggé válik, hogy egyre kevésbé merünk, tudunk nem-et mondani a felénk támasztott vélt vagy valós elvárásoknak, követelményeknek, kéréseknek. Még akkor sem, ha ezzel a saját érdekeinket szorítjuk rendszeresen háttérbe.

Miért alakul ez így?

Számtalan oka lehet. Például az erős megfelelési vágy. Szeretnénk, ha kedvesnek, segítőkésznek, jó fejnek tartanának minket. A feladatvégrehajtás, a segítségnyújtás -  ha szívből jön - örömöt és egyéb kellemes érzéseket okoz, hiszen fontosnak, hasznosnak, alkalmasnak, magabiztosnak érezzük magunkat, amikor egy-egy feladatot sikeresen végrehajtunk vagy amikor mások kérését teljesítjük. Könnyen beleeshetünk azonban abba a hibába, hogy olyan dolgokat is megteszünk vagy magunkra vállalunk, amelyek később már teherré válnak. Lehet, hogy kezdetben kapunk érte elismerést, köszönetet, de idővel ezek lecsökkennek, akár meg is szűnhetnek, nekünk viszont ott marad a nem kellő következetességgel felvállalt feladatok terhe. 

Amikor a segítőkészség átmegy egy kényszeredett magatartásformába, amikor azt vesszük észre, hogy mártír szerepben vagyunk, az már jelentős belső feszültség, frusztráció forrását képezi. Ez a frusztrált állapot előbb-utóbb mások számára is érzékelhetővé, nyilvánvalóvá válik és egyre több konfliktus helyzetet fog eredményezni.

A hétköznapi életben tanúsított mártír szerep rendszerint nem jár együtt a vágyott elismeréssel, tisztelettel, sokkal inkább a kihasználtság érzetét hozza magával. A megbecsülést nem a folyamatos alárendelődéssel, rendelkezésre állással, hanem kellő határozottsággal, tartással, önmagunkra, illetve a környezetünkre való figyelemmel tudjuk elérni. Ennek pedig az a feltétele, hogy időnként képesek legyünk nem-et mondani, képesek legyünk a terhelhetőségünk határait vállalni.

Előfordul, hogy valaki azért nem mond nem-et egy számára már megterhelő kérésre sem, mert tart a következményektől: a konfliktustól, attól, hogy elfordulnak tőle, hogy a későbbiekben mellőzötté válik, esetleg lemarad valamiről. Ha tartósan űzzük ezt a viselkedésformát, a rendszeresen megélt belső feszültség a kapcsolati konfliktusokon túl az egészségi állapotunkat is veszélyezteti, hiszen előfordulhat, hogy pszichoszomatikus betegséggel reagál a szervezet a tartós stressz hatásra. Ha mi nem mondunk nem-et, majd mond helyettünk a testünk. A betegség jelenthet ugyan átmeneti kiutat, felmentést bizonyos kötelmek, terhek alól, de ha tartósan fennáll, sajnos szintén kapcsolati elszigetelődéshez, konfliktusokhoz és a mellőzöttség állapotához vezethet.

A nem-et mondás tehát így vagy úgy a legtöbbször együtt jár bizonyos kellemetlenségekkel, konfliktushelyzetekkel, vagy azok veszélyével, ugyanakkor van lehetőségünk kontrollt gyakorolni felette az egyéni tűrőképességünk figyelembe vételével.

Hogyan mondjunk nemet? 

- Talán akkor vagyunk a leghatékonyabbak, ha őszintén és higgadtan tesszük ezt meg. 

- Jó, ha nem várjuk meg, amíg az állandó elégedetlenség, ingerültség állapotába kerülünk, esetleg agresszívvá válunk. 

- Jobb, ha az elején felvállaljuk a problémát, őszintén beszélünk arról, ha valami már túl sok és nehezen teljesíthető. 

- Sőt, ha szükségessé válik, merjünk ne csak nem-et mondani, hanem akár segítséget is kérhetünk. 

- Hasznos lehet, ha időt kérünk, illetve adunk magunknak, hogy átgondoljuk, mi az, amit még be tudunk vállalni és mi az, amit már nem vagy csak bizonyos keretek között. 

A fenti problémás helyzeteknek a mindennapi életben két fő színtere van: a magánéleti és a munkahelyi szféra. Alárendelt helyzetben, például beosztott munkavállalóként még nehezebb nem-et mondani. Fontos azonban tudni, hogy még a legszigorúbb alá-fölé rendeltségi viszonyok mentén szerveződő munkahelyeken is meg van a lehetőség, sőt bizonyos esetekben a kötelezettség – akár jogilag szabályozott formában is – arra vonatkozóan, hogy egy kapott utasításra mikor és hogyan lehet vagy kell nem-et mondani. 

Kijelenthető tehát, hogy nem csak egyéni pszichológiai, egészségügyi, hanem társadalmi érdek is fűződik ahhoz, hogy szükség esetén képesek legyünk saját határaink, teljesítő képességünk, testi-lelki egészségünk, erkölcsi és jogi értékrendünk védelme érdekében kiállni.

Jelezzük tehát bátran és időben a környezetünknek, ha már túl sok a teher rajtunk vagy túl sok kellemetlenséggel jár számunkra bizonyos elvárásoknak való megfelelés és figyeljük a környezetünket is, ahol szintén felhalmozódhatnak az elvégzendő feladatok, a felvállalt kötelezettségek. 

A segítségnyújtás és segítség igénybe vétele közötti dinamikus egyensúlyra törekvésre biztatok mindenkit, mert így kevesebb konfliktus árán több kölcsönös elismerésre, tiszteletre és támogatásra tehetünk szert, amelyek együttesen a kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb életvitelünket segítik.